Kavalkád

Azt hittem, nem írok már ide. Egyrészt, mert utóbb rájöttem, az első két példa, amelyet nagy lelkesedésemben kitettem linknek, akárhogy is hangzanak, érződik végül, egy fajta utóízben, hogy a túlélésért vállalt szerepek. Nem olyan igazán természetesek.
De aztán valaki feltette a világhálóra azt a régi Zurgót, amelyben még Palya Bea énekelt.

Itt most nem akarok zenét elemezni, mert nekem egyáltalán nem erről szól ez az egész. Hanem a mozgató erőről. A Zurgó zenészei már majdnem tudják, ha a kotta, a tanult hallás feloldódik a szívben, akkor újra a kezek, a lábak, a test mozog és mozgat közvetlenül. A dallam a lélegzetünkhöz adott kedvünk, a ritmus a lépteink, és életünk, valódi korunk a lélegzésünk maga. Ha így nézzük, a táncoló emberek maguk írják a zenét, és a zene maga a tánc. Ebben tud időtlen lenni a kavalmuzsika.
Ehhez kellene tenni egy nagy kört az "Ördög útja" különféle változatai körül, vagy az öves táncokkal forogni egyet. A gergelytánc mögé sem ártana nézni. Most megint szól a berkenye kavalom. Így egyszer még nekifutunk.

A kaval kútjából

Egyre több moldvai zene érhető már el a világhálón, s tényleg nem írni kell róla, hanem kobzán vagy kavalon játszani vagy táncolni rá. Belesodorja valamibe az embert, amit az igazi mesékből érezhetünk, amelyek bennünk, velünk születnek, noha a régiektől, az öregektől kaptuk őket.
Mindenképpen időutazás ez, csak nem az iskolákban és a könyvekben található időbe, hanem a bennünk - magunkban és társainkban, őseinkben élő időbe. A zene örvénye, még ha először idegennek érzed, akkor is magával ragad, és már rokon leszel, vér. Vagy furcsa elfeledett világok vonulnak előtted, amelyek után egyre jobban fáj, hogy nem tartozol egyik ilyenhez sem.
De azt is meg kell látni, hogy mindig az utolsó énekes, az utolsó zenész játszik, mert a huszonegyedik század áradása elsodorja az éppen látható, hallható emberek mögötti közösséget. Ezért is adnak bele mindent, mert tudják, hogy minden nap, minden este utoljára játszanak.

Hegedű és koboz

Kaval kobza nélkül